Fejér Zoltán:
Gondolatok Janiga József csallóközi festőművész emlék-kiállításának megnyitójára, a Magyar Kultúra Napján
(Sopron-Balf, 2011. I. 22. A Pro Kultúra József Attila Művelődési Háza)
Tisztelt művészeteket értő, kedvelő Embertársaink!
A Fertő-táj – Rábaköz – Csallóköz a magyarság ezernél is több éves provinciája. A szeretet káprázatában elviseljük az európai helyfoglalások agresszív akaratát. S néhai Janiga József festőművész szuggesztív önarcképén, a hovatartozás tükrében megpillanthatjuk a büszke önvállalás szomorúságát és a reményteli várakozás belső örömét, (1987)
Szülőföldjének gazdag karakteriszikumai megjelennek a festő vásznain. A síkvidék horizontális művészete a táj jellegzetes, egyedi vonásaival ott táncol a magyaros érzésvilág palettáján, - Csallóköziesen.
Az 50-es, 60-as, 70-es évek festőnemzedéke határon innen és túl a globális szocreál és avantgard művészetek játékában élte ki magát. Simon Weile filozófus írta. „A látszat rátapad a létre, s egyedül a szenvedés tépheti el egyiket a másiktól.” A táj nem internacionális, hanem egyedi! Bennünket a hely szelleme, a szülőföld összakarata emelhet a magasba, hogy ráláthassunk kicsinységünkre.
Janiga megérezte a megélhetés, a kísérletezés, az önmegvalósítás lehetőségeit. Maga mondja: „Te tájfestő piktor és paraszt,…”majd” ünneplésbe hullik a lelkem.”
A Festő a szeretetteljes családi-aura légkörében szabadon aktívvá válhatott alkotási folyamataiban, felfogásában. Ecseteivel elmélyülten dolgozhatott a vonalasan kent, mélyítetten fúgázott, ritmusosan festett mezsgyéinek kozmoszában. Miközben átélte a „Billeg-ballag” önérzetét a szívétől idegenen hangzó ország önmarcangoló-kenyéradó hangulatában. A szülőföld lelkisége örök maradt, amikor „ecsetdárdáival a Nap kalapja alatt” együtt élt a barázdák elemi világával.
Döcögő kerékpárján gödrökben haladva elképzelhetjük, hogy a horizont kötélhágcsóján a kalapos mustrái összeolvadnak a táj, a Csallóköz rezgéshullámaival. Hajtincse megrándul, a sörteecset vonásait megforgatva „gombócvirág” mintákkal díszítette azokat. Nem hiába írta dr. Porgány Gábor művészettörténész a Janiga c. kiadványban: „Janiga képei a magyar képzőművészet nyelvén szólnak.” A felette elvonuló foszlányos szakadozó-rojtos felhők, mint mondja – „Petőfi tarka ég vándorai”, ide-oda csapódva szállnak, mintha nem találnák helyüket az égbolton.
A magasból letekintve, a galériaerdők kazettáiban változatos aritmikájukkal, meg-meg pillanthatjuk még egy-két öreg ház architektonikus üzenetét.
Ezek jellegzetesen eltérnek a Rába-köz, vagy Nagy-Alföld tanyáitól. A plein airos posztimpressziós háttér kulisszái előtt ott díszelegnek áttetsző koronáikkal a szépen formázott, bóbitásra feszült fűzfák. A megkurtított lombos „fa-tündérek” évről évre „frizurájukat” újra és újra kihajtják a képies réten.
Tovatűnődünk és nem messze meglátjuk a Hárman című képén a patinás ódon házat fél-nyeregtetős sziluettjével, staffázs-figurás Öregasszonyával, aki rózsafüzéres udvara idilljében eteti egyetlen tyúkját, miközben a varjú is jelentkezik egy tolvajlakomára. Itt kapcsolódik a „finom naturalizmus” magyaros érzésvilágához, mint Ferenczy Károly Márciusi est c. művén láthatjuk a várakozó lovaskocsi csendes magányát.
Az alkotó az idegen, avantgard képkonstrukciók mellett igazán rátalált önmagára. Az elvonulás euritmiája után megszólalhatott benne a tájharmóniák liturgikus pentaton dallama is, - vörös-kék-zöld-sárga és barna színekkel modulálva. Ezt jól érzékelhetjük a József és hívei (1986), a Virágvasárnap (1989) c. alkotásain.
A látványfestős munkái közül kiemelkedik a posztimpressziós Virágzó meggyfa c. alkotása. A fa pompázatos koronájával egységesen kiemelkedik az improvizatív szirom-mozaikjával, Pierre Bonardra emlékeztetve. E mű kapcsolódik a korai családias életképek nosztalgikus megjelenítéséhez, mint a Kert, Anyám, Apám kertje.
A kertes házak miliőjéből kilépve a munkával és az életörömökkel teli vagy ilyen jellegű vásznait festette. Ezek közül a Bárban, Ősz a szőlőhegyen Ég és a domb alatt (1967) posztexpresszívvé érő hangulatát említhetjük.
Az Istállóban (1965) c. kép mély mondanivalójával elérkezik a továbblépés szándékáig, Visegrád c. művének sokat sejtető gondolatáig.
S itt már festészete szürnaturalistává alakult, amikor is az impresszív és expresszív felületkezelő elemek összegződnek palettáján…
A művész így el tudott szakadni a fauvos-konstruktív világoktól s a megfigyelt valőrjei sajátjává válhattak.
A határozott formafejlesztési szándékát a figuratív (alakos és portrés) alkotásain tapasztalhatjuk a legjobban. A Kati és Éva lányainak kompozícióin, mint Csók István és Vaszary János képein is jól megfigyelhetően a gyermeki lélek lírai tisztaságát lendületes kontúrokkal fejezi ki.
Külön figyelemre méltó elemzést igényelnek az 1965-től folyamatosan készülő önarcképei. Itt nyomon követhető egyéni sorsának összevetése a globális világgal, mindez portrészintézisében történik. Magába fojtott sorsvívódásai lélektani autoanalízisében következetesek, éthosza szerint. A „napkalapja” alá szoruló festő képein kegyetlen remény, a tiltakozás, a düh és a harag mementójaként a belenyugvás bölcsességének szépségei is felvillannak tekinteteiben.
Munkásságának legkiemelkedőbb, sajnos utolsó korszaka a 90-es években érkezett el oevre-jében. Itt csúcsosodott ki tájképfestészetének szintézise, mely a Csallóközön keresztül vizuális anyanyelvévé vált. Piktúrájában összegzi tájérzeteit, ihletéseinek struktúrás programját. De tájképeiből döbbenetesen és tudatosam hiányzik az ember! Ez a táj igazi önmaga. Ezek közül megemlítem Hónyelv (1976-77), Vér és öröm (1990), Tavak a tájban (1991), Fényjáték, Termékeny ég (1995), Irány, Lángolás (ennél külön kiemelendő szinesztéziája) a Tündérek, Szárnyalás (1996) és legvégül a Égtakaró (2004) nosztalgikus, sorsmegérző búcsúját.
Ezek a képi tájremekek magukban hordozzák az ember és természet kapcsolatát, talán filozófikusan is, de legfőképpen szimbolikusságot sejtetve, hogy – mi lesz veled?
A kiemelt, „nagyított” emóciós felület képzése extraszenzoriális! A festő fokozottan érzékletes, Janiga-szubjektíves akaratával telítve belevitte közös lelkünket a tájba. Mint láthatjuk például ezt az akaratot Markó Károly Magyar táj gémeskúttal c. híres képén, Koszta József kukoricásaiban. Az olajtemperás technika segítségével „land-artossá” vált festészetét a vívódó tájaspektusaival átélve alkotta.
Életművéből nem maradtak ki olyan festői műfajok sem, mint a diffundásan finom, haikus akvarelljei, hangulatfestő grafikus- képes versei, kedves tankönyves és meseillusztrációi.
Nem hiába áll Janiga Józsefnek a nagymegyeri – azóta – Janiga József Művészeti Iskola udvarán Lipcsey György szobrász (2007) által készített szerény, elgondolkodtató büsztje, korunk tisztelgőinek.
Janiga Józsefet sorsa, gondolkodásmódja összehozta Kányádi Sándor, Sütő András és Borsos Miklós baráti gesztusaival. Emblémás arcuk mára lelkiiismereti kultúránk ikonjaivá vált. Igaz magyarok.
A művész Janiga József 1996-ban hirtelen jött betegsége mellett is hősiesen festett bal kezével. Áldozatos pedagógus felesége Éva asszony és két értelmiségi leánya Éva, valamint a Balfon tanító Katalin határtalan szeretetével és támogatásával hozzásegítették művei befejezéséhez. Vajon, ha élhetne, mit is mondana a Magyar Kultúra Napján, 65 évesen, 2011-ben?
Talán Jádi Ferenc filozófust idézem: „ A szeretetkapcsolat feltétlen tanúbizonysága a kölcsönös kötődés megvallása, az ősbizalom reményének ismételt megerősítése a tekintet-játék segítségével történik.”
A kiállítást in memoriam Janiga József és a magyar Himnusz ünnepén Balfon megnyitottnak nyilvánítom. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
