SZIMON JÁNOS
FEJÉR ZOLTÁN FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÁSA*
„Soproni csendélet allegóriák”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Aki ezt a kiállítást ma megnyitja nem művészettörténész, hanem lelkész, aki úgy szeretne építeni a művészettörténeti alapokra, hogy egy antennára mutat, mely Fejér Zoltán művészetében aláhúzza a transzcendens kapcsolatokat. Először 25 évvel ezelőtt találkoztunk Mühl Aladár sírja mellett. Munkaterületűnkön is voltak közös pontok. Fejér festőművész mint tanár, tanítványain keresztül sok családdal otthonában is megismerkedett, s magam mint lelkész és hittantanár néha ugyanazokkal a családokkal találkoztam, mint ő. Vagyis azokkal, akikSopron életében a 2. világháború után olyan sebeket voltak kénytelenek hordozni, melyek „maguktól" nem gyógyultak be.
Míg a kitelepítés után a német ajkú népcsoport elveszettség érzése az egyházban enyhült az anyanyelven történt igehirdetés által, addig a tanár-festőművész az itt maradottak tekintetét az értékeikre irányította. És hogy el ne kallódjanak, szem előtt tartotta a „poncichterek tradíciójának feldolgozását". Képein keresztül végigkíséri az idők múlásával e világ patinás szépségeit. Szeretné, ha belőlük semmi se veszne el.
Ezekből a tárgyakból 1946 után több Bad Wimpfenbe került. Megható volt mindig, ha az ottani dómban prédikáltam és a „Haza-múzeumban„ (Heimatsmuseum) a Sopronból való patinástárgyakat láthattam.'
Sopronban egyébként egy olyan művészet-tisztelet terjedt el, mely még a 20. században is a tárgyakban megjelenő szellemi teljesítményeket értékelte.
A csendéletben aztán megjelent a látható szépség egységes harmóniában. A Sopronban élő bajor eredetű és magyarsággal is keveredett bortermelő családok a népiparaszti világ tárgyi hagyományait őrizték meg. Ezek sérültek meg, sőt mentek tönkre a háború, a kitelepítések következtében.
Így ma nem „talált" tárgyakról, hanem megmaradt, vagy „itt" maradt múltbeli emlékekről beszélnek A művész szeme előtt ezek vannak és festményein ezeket rögzíti. A tárgyakhozkapcsolódó népies szokások a feledésbe merültek. Újabban Ágfalva, Balf jeleskedik felélesztésükben. A hasznos tárgyi világ még a szőlőművelésben is lassan használhatatlanná, „dísztárggyá" vált. Kivéve a puttonyt és hordót A nehéz szőlőmunka után mi következik? A „Szobortöredék” című nagykép megmutatja a gazda lábsebeiben, hogy a kötény nem őriz meg minden „tövistől", fájdalomtól. És ide kívánkozik a bibliai transzcendens vonás: „Arcod verejtékével eszed a kenyeret". (1 Móz. 3, 19) De a munka gyümölcsét élvezni is szabad, mert a képen van a citera is, mely őrömre invitál, vár a babétel: a pogácsa és a rétes. Egy „buschenschanki" (vendéglői) találkozó kárpótol a fáradságos munkáért.
Figyelemreméltó, hogy az emberi lélek szinte azonosul a tárgy „lelkével", mellyel munkája közben „elbeszélget". Így a tárgyak gazdájuk történetét is magukkal hozzák, és az elmúlás könyörtelensége szenvedéstörténetté lesz, melyben a hit ereje is kifejezésre juthat. Ez az egymást követő nemzedékeknek egy bizonyos lelki örökséget is ad. Sok képnek van ilyen tartalma. - A tárgyak, mint „munkatársak" jelennek meg a festményeken. A szerszámos bódé (hittni) is olyan hely, ahol ezek az eszközök „megpihenhetnek", de a borral telt hordóknak, présnek, nem a hitári-csendéletben van a helye, hanem a „békés pincében", ahová a panorámás cégér hívogat, s amelyen a galamb kiterjesztett szárnya nemcsak az invitáció allegóriája a vörös és fehér borhoz, hanem kultikus, transzcendens jelentősége is van. (A galamb a Szentlélek jelképe, az oszlopon a tábla töviskoronához hasonló.) - Az elmúlás és a hit abban, aki megmarad, az „Agnus Dei" c. tanulságos festményben áll elénk. Mondhatjuk a festőművésszel, hogy az a „hittai" apokalipszise, mely már romokban hever, a gombos harmonika is elnémult, a bárány sem kap már védelmet a bódéban. De a sötét felhők kőzött fénysugár tör elő, s a romok felett a kereszt és Isten Báránya mellett, „aki hordozza a világ bűnét" (Jn. 1, 29) a harmonika is intonálhatja már az örökkévaló győztes Bárányt dicsőítő hálaéneket. Így a „Lecsúszó eresz" képén az esővíz a lankadt virágokat is megöntőzheti.
Fejér Zoltánnak van empatikus készsége és képessége egy kisebbségben maradt, de Isten szeretete által életben megtartott népcsoport iránt, ezért tudta a poncichter életet küzdelmeivel és szépségeivel, tárgyai révén művészetében rekonstruálni. A gazdapolgár, aki napközben szőlőjében élt, szerette munkáját, tárgyait, melyeken a régi idők patinája a ,nemes rozsdán" keresztül is ragyog. Vannak kincsek, melyeket „sem a rozsda, sem a moly nem emészt meg" (Mt. 6, 20). Ha az ember a maradandó lelki értékekbe kapaszkodik, az „Agnus Dei”-be, munkája a sötétben is fényt kap és gyümölcsöt érlel. A mai generáció a szorgalmas hitben élő elődöktől a küzdelem szépségét örökölheti, melyről a művész ezzel a kiállítással is bizonyságot tesz a megmaradt tárgyak megörökítésével. Irodalmi igényességgel ecseteli ezt egyik írásában: „A festőközi mámor feltölti az Ikvát sűrített hangulatával, s a kidobott poncichter világ tárgyainakútkőző patak őrökre lesodorja azokat. A rézgálicos kék égbolt bíborszínű mustfelhői átlibbennek a barnásszürke kertek alatt. A széttöredezett poncichter-negyed romantikája,az üres szoborfülkéivel együtt, a hagyományait tisztelő Sopron mellékoltárán 'hever." Sötét az Ikva ott, ahol nemcsak agancs töredéket visz, hanem más tárgyi emlékeket is. De fény ragyog a képeken, ahol a parasztbarokk csendéletei ekével, hegedűvel, lopótőkkel, szőlővel, babbal, hortenziával emlékeztet a hovatartozásra.
A művész reménysége lehet a mienk is: „A kerékvetők mellett felejtett kiskapa margarétákkal, allegorikusan csalogatja magához az új generációkat".
A felülről jövő fény és eső nemcsak a Virágvölgy élő világát frissíti, fiatalítja, hanem vonzóvá teheti a jövő reménységét is. A „Boldogságváró" festmény egy népviseletbe öltőzött ifjú nőt ábrázol, aki a jövő nemzedék világra hozására és nevelésére hivatott.
* Elhangzott a Magyarországi Németek Házában Budapesten, 2007. január 25-én.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
